Annyira ki vagyok már éhezve a tavaszi langy szellőkre és illatokra!!! Miért van még mindig ilyen rohadt hideg?! Arról volt szó, hogy márciusban vége a télnek, mehetek a kertbe a még élő növényeimhez. Persze az igazi kertészeket semmi sem tántorítja el, de én egy amolyan tavasztól őszig fajta vagyok, télen ki nem moccanok, hacsak nem kötelező.

A kutyákkal sem törődöm, pedig a kutya törődne velem, ha hagynám. De legtöbbször csak idegesen elzavarom, ne lábatlankodjon ott nekem senki! Aztán időnként kisebb lelkifurdalástól indíttatva kiteszek Szotyinak egy kispárnát, paplanhuzatot, dobozt, szőnyeget, nagykabátot, hogy azon vészelje át a kemény éjszakákat. Hálás is érte nagyon, de mivel hatalmas szinésznő, annyira tud reszketni a párna, doboz, szőnyeg tetején, hogy nagyon nehéz nem bedőlni neki. Rendszerint hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó, így végül elégedetten szuszog az ajtó innenső oldalán, átadva magát a padlófűtés nyújtotta élvezetnek.

De ezzel még nincs vége. Mert akkor mi lesz Bodzával? Csak azért, mert nagy a bundája és hidegkedvelő, és reménytelenül büdös, már be sem jöhet?! Áll az ajtó előtt, néz befelé az okos-szép szemeivel, és be kell látnunk Szotyival, hogy az élet már csak ilyen kegyetlen, sőt a gazdi is, úgyhogy hiába az Oscar-díjas reszketeg előadás,bizony a kutyának- marmagasságtól függetlenül- az udvaron a helye. Ez így igazságos.

Végül következhet az utolsó jelenet, a már kipróbált, tuti koreográfia: Bodza az ajtónak dőlve elégedetten heveredik a lábtörlőre, Szotyi pedig addig furakodik, amíg valahogy fel nem küzdi magát sorstársa hátára. Ott aztán igazi tacskó módjára összegömbölyödik, és békésen alszik az organikus padlófűtésen kb. két percet, mert már indul is az éjszakai őrjárat...