Nem vagyok különösebben jártas gasztro ügyekben, csak gyakran fellelkesedő amatőrként töltök sok időt a konyhában. Szeretem, hogy hétvégenként barátok, rokonok lepik el a házat, akikkel együtt főzünk, és jóllakathatom őket. Ezt láttam otthon, és az egyik legjobb dolognak tartom a világon a nagycsaládi, sokbarátos, hangos, estig húzódó lakomákat.
Szeretek szakácskönyveket olvasni, napokig, hetekig ábrándozni a következő 'nagy dobásról', és a manapság megjelenő mérhetetlenül sok kulináris kiadvány könnyen lázba hoz engem is. Aztán egyszer csak gyomorrontást okoz a túláradó mennyiségű negédeskedő, műlazásan (mű)profi ,műfotózott, műremek. Ne menedzseljünk már egy kapros tökfőzeléket, mint valami világsztárt! Biztos finom, de annyi képi és szövegi infót kapok róla 10perc alatt, hogy minden érdeklődés kiveszik belőlem a kaja iránt, mert annyira az arcomba tolják, hogy esélyem sincs magamtól kedvet kapni hozzá. Nem az a baj, hogy megdicsérik és lefotózzák, hanem az, hogy mindezt hogyan teszik. Szerintem az is furcsa, hogy egy felnőtt férfi kihívást érez egy 100muffin receptet tartalmazó könyv fotómunkálataihoz. Mennyei érzés lehet lencsevégre kapni egy citromos muffint cukordrazséval a tetején!
Persze engem is beszippantott a gusztustalan stílus, és van hatszáz borzalmas képem mindenféle finom ételekről. Talán még időben vagyok a teljes elundormányosodásom megakadályozásában, és különösen jó jelnek tekintem, hogy ma ismét elővettem az Anyukámtól annak idején Karácsonyra kapott etalont: Horváth Ilona Szakácskönyv c. örök klasszikusát. Nekem a hatodik utánnyomásból jutott egy példány.Ebben a könyvben-a borítótól eltekintve-egyetlen kép sincs. Viszont van benne több, mint ezer recept valamint gyakorlati útmutatók 'a sertés házi feldolgozásához', rétestészta nyújtásához, edényhasználathoz, a helyes testsúlyarányokhoz, turmixitalokhoz, tartósításhoz, félkész ételekhez, lakomákhoz és egyszerű hétköznapok főzelékeihez. Nem derül ki, hogy H.I. szép asszony-e, van-e családja és barátai, hogy hány országba vetette el szerencsés sorsa, hogy aggódik-e az olvasók vagy a saját testsúlyáért, hogy melyik világhírű séftől leste el ezt vagy azt a fogást. Nem. Ebben a könyvben valóban az ÉTEL a fontos. Szigorú, korrekt, bevezető sztoriktól mentes könyv. Nincs benne semmi nyünyögés vagy képeken egymással szerelembe eső, huncutkodó fogások mindenféle csordogáló levek alatt dizájnolva.
Szóval, ma Horváth Ilonát olvasgattam, és a vacsora szilvás lepény lett meg sliced bacon levelestészta-csíkokba tekerve, sajttal megszórva.Ez utóbbi rohadtul zsíros lett és laktató, legközelebb óvatosabban.... Én állat, persze lefotóztam!...
